A múlt 8. rész - The last 8. part

Tehát, itt vagyok leérettségizve, kikupálódva ....... 18 évesen és hogyan tovább?

Tudni kell, hogy akkor még nem volt akadálymentes semmi és a segédeszköz ellátás is hááát, kívánnivalót hagyott maga után! S most nagyon finoman fogalmaztam.

Mit kezdjek magammal ez most a kardinális kérdés. Nem tudok járni, nem tudom a helyemet változtatni csak kerekesszékkel. Már nem vagyok hajlandó járógépet felvenni, mert kétszer úgy elestem, hogy azt hittem nem lesz ember többé belőlem.

Nem tudom látott-e már valaki ilyen szerkezetet? Mondjuk nekem mindkét lábam béna, egyik jobban a másik még jobban. Ezekre készítették a járógépet, amely még fűzős is volt. Gyakorlatilag a lábam ujjától a nyakszirtemig vasba voltam, kezeimben egy-egy kanadai mankó. Ezek a "gépek" lehettek úgy 7-10 kg-ok. Iszonyú erőfeszítések árán vonszoltam magam, mondjuk, 1 óra alatt 5 -10 m-t. Sokszor el estem így (mások is nem csak én) ilyenkor, könyökömről, mindig, csúnyán lejött a bőr, mire meggyógyult volna, újabb esés, így szinte folyamatosan sebes volt a könyököm. 

Alább az utolsó "járógépes" kép rólam.

Már említettem, hogy Balczó András a nagy példaképen.

Végig néztem az olimpia öttusa versenyének az 5 napját, végig kísértem Balczó emberfeletti küzdelmét, a győzelemért. Amely küzdelmet siker koronázott! Ezt a győzelmet úgy fordítottam a magam javára, hogy nekem is küzdenem kell és akkor nem nyűg leszek, hanem éppen olyan ember, mint bárki.
De, az embert a protestantizmus óta a munkája után értékelik. Munkát kellett keresnem. "Társadalmi" munkában, addigra már dolgoztam, mert a tanya lakóinak, ügyes-bajos dolgait én intéztem. Nem volt sok, mert kb.100 lélek lakta, de mindig megnyugtató érzés volt egy sikeres ügy elintézése. A Tanáccsal voltam, örök levelezésben. Ezért, arra gondoltam, hogy most a magam ügyében írok a Tanács elnöknek.

Elhatározásomat tett követte. Hosszú-hosszú évekig levelezgettünk, először a meglepődés volt érezhető az Elnök úr levelein, később a segíteni akarás. 

Első személyes találkozásunkkor elmondta, hogy nagyon meglepte, hogy dolgozni akarok és a felajánlott segélyt nem fogadtam el. Három év elteltével lett munkám! 

A bicskei MMG-Gázautomatikai Művek bedolgozója lettem, mint szerelő. Hozták-vitték a munkámat. Nagyszerű érzés volt, amikor megkaptam az első fizetésemet! Így most már valóban, olyan embernek éreztem magamat, mint bárki más. Úgy is éltem. 

A 82 a legrosszabb év volt, eddigi életem során, ugyanis, akkor ment el örökre, imádott Apám a csillagok útján. Iszonyú 3 hónap következett, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy mindig "sötétben" vagyok. Haragban az Éggel a Földdel, hogy miért pont Apámnak kellett elmenni?!!!

Más: Imádtam biciklizni! Persze, én nem tudtam, hanem Apám vitt biciklivel. Képes volt arra, hogy amikor este későn haza jött a munkából, még engem elvitt biciklizni. 

Sokat olvasott fel nekem kiskoromban, Rideg Sándor: Indul a bakterház című regénye volt a kedvencünk. Ezen olyan jókat szórakoztunk, hogy még ma 24 évvel a halála után is boldogsággal töltenek el azok az órák, ha rájuk gondolok és elég sokat gondolok rájuk, szó, mi szó. 

Még másabb: Én Apámat, úgy szólítottam, hogy Gyuri, ha valamit nagyon el akartam érni nála, akkor Gyurika. Ha, bajban voltam, akkor Apa! S valami okból, amit én nem bánok a fiam sem azt mondja nekem, hogy Anyu, hanem Erzsike, ha "bűnbánó", akkor "Husikám" vagyok, ha viszont baj van, akkor Anyu. Milyen érdekes, ugye?