A múlt 9. rész - The last 9. part

Ott tartunk, hogy imádott Apám, 10 nappal az esküvőm előtt elment örökre a csillagok útján. :(

De, kicsit kanyarodjunk csak vissza, mondjuk odáig, hogy felnőtt nagylány vagyok, talán nem is csúnya, az hogy olvasott az vitathatatlan. S mégis az emberek hozzám való viszonya, hát elég felemás. Vannak akik szeretnek- ezek azok az Emberek akik ismernek - aztán vannak akik lenéznek és vannak olyanok is szép számmal, akik azt hiszik, aki kerekesszékes az gyenge elméjű is. Szüleimnek sem volt ez az állapot egyszerű, sem miattam, sem az e m b e r e k miatt. Egy-egy pédát hozok ma ezekre.
Igen, van sok ilyen, aki érdemnek tartotta, tarja, hogy ő tud járni és ettől már azonnal különb tőlem és sorstársaimtól.

Sokat gondolkodtam ezen, sokra nem jutottam, illetve van pár megállapításom, ami ma is helytálló.

Tehát, csak "valaki" látja ebben a létben a nehézséget, az örökös erőfeszítést. Mit értek azon hogy "valaki"? Nem átlag ember. Átlag emberek vagy sajnáltak vagy lenéztek vagy hülyének néznek. Félreértés ne essen, nem "pátyolgatom" a sérelmeimet, egyszerűen elfelejtem! Ezeket az eseteket is elég nehéz volt felidéznem.

Egy példa erre a lenézésre, egy nap Apámmal ülünk kint az udvaron - még Tükrös pusztán - beszélgetünk arra jön egy javakorabeli aszony, aki nem régen jött Tükrös pusztára lakni. Köszön Apámak, majd folytatja - milyen kár Gyuri, hogy csak egy gyereke van, az is nyomorék!
Az asszony érezte, hogy nem jót mondott, mert megszaporázta a lépteit, Apám utánna iramodott, én ordítok torkom szakadtából, hogy "Gyuri neeeeeeeeee, ne koszold be a kezed, az ilyennel nem érdemes". Győzött a józan ész!! Apám nem ütötte agyon a nőt!

Egy másik eset:  Már túl a Krisztusi koron, a fiam is serdülő, egy gyülekezeti szeretetvendégségen kérdezte meg egy "hölgy":
-"mondja aranyoskám, tud maga késsel-villával enni?
Mit lehet erre válaszolni?
Én azt válaszoltam: -"eddig soha nem ettem még késsel-villával, de most az ön kedvéért megpróbálom".

Legutolsó egy éve kb. bicskei tescoban vagyok, sokan vannak. Sokan állunk a húspultnál úgy 15-20 fő. Az eladó - ismerős - kérdezi: "mit kérsz Erzsike"?
Erre a húspultnál várakozó "tömegből" egy fiatalember:
- "miért pont az Erzsike, mi is itt vagyunk"!
Eladó adja a cuccomat, én azt válaszolom a fiatalembernek:
- Erzsike kerekesszékét is irígyli?
Nem jött válasz.......:)))

A múlt 8. rész - The last 8. part

Tehát, itt vagyok leérettségizve, kikupálódva ....... 18 évesen és hogyan tovább?

Tudni kell, hogy akkor még nem volt akadálymentes semmi és a segédeszköz ellátás is hááát, kívánnivalót hagyott maga után! S most nagyon finoman fogalmaztam.

Mit kezdjek magammal ez most a kardinális kérdés. Nem tudok járni, nem tudom a helyemet változtatni csak kerekesszékkel. Már nem vagyok hajlandó járógépet felvenni, mert kétszer úgy elestem, hogy azt hittem nem lesz ember többé belőlem.

Nem tudom látott-e már valaki ilyen szerkezetet? Mondjuk nekem mindkét lábam béna, egyik jobban a másik még jobban. Ezekre készítették a járógépet, amely még fűzős is volt. Gyakorlatilag a lábam ujjától a nyakszirtemig vasba voltam, kezeimben egy-egy kanadai mankó. Ezek a "gépek" lehettek úgy 7-10 kg-ok. Iszonyú erőfeszítések árán vonszoltam magam, mondjuk, 1 óra alatt 5 -10 m-t. Sokszor el estem így (mások is nem csak én) ilyenkor, könyökömről, mindig, csúnyán lejött a bőr, mire meggyógyult volna, újabb esés, így szinte folyamatosan sebes volt a könyököm. 

Alább az utolsó "járógépes" kép rólam.

Már említettem, hogy Balczó András a nagy példaképen.

Végig néztem az olimpia öttusa versenyének az 5 napját, végig kísértem Balczó emberfeletti küzdelmét, a győzelemért. Amely küzdelmet siker koronázott! Ezt a győzelmet úgy fordítottam a magam javára, hogy nekem is küzdenem kell és akkor nem nyűg leszek, hanem éppen olyan ember, mint bárki.
De, az embert a protestantizmus óta a munkája után értékelik. Munkát kellett keresnem. "Társadalmi" munkában, addigra már dolgoztam, mert a tanya lakóinak, ügyes-bajos dolgait én intéztem. Nem volt sok, mert kb.100 lélek lakta, de mindig megnyugtató érzés volt egy sikeres ügy elintézése. A Tanáccsal voltam, örök levelezésben. Ezért, arra gondoltam, hogy most a magam ügyében írok a Tanács elnöknek.

Elhatározásomat tett követte. Hosszú-hosszú évekig levelezgettünk, először a meglepődés volt érezhető az Elnök úr levelein, később a segíteni akarás. 

Első személyes találkozásunkkor elmondta, hogy nagyon meglepte, hogy dolgozni akarok és a felajánlott segélyt nem fogadtam el. Három év elteltével lett munkám! 

A bicskei MMG-Gázautomatikai Művek bedolgozója lettem, mint szerelő. Hozták-vitték a munkámat. Nagyszerű érzés volt, amikor megkaptam az első fizetésemet! Így most már valóban, olyan embernek éreztem magamat, mint bárki más. Úgy is éltem. 

A 82 a legrosszabb év volt, eddigi életem során, ugyanis, akkor ment el örökre, imádott Apám a csillagok útján. Iszonyú 3 hónap következett, nem emlékszem semmire, csak arra, hogy mindig "sötétben" vagyok. Haragban az Éggel a Földdel, hogy miért pont Apámnak kellett elmenni?!!!

Más: Imádtam biciklizni! Persze, én nem tudtam, hanem Apám vitt biciklivel. Képes volt arra, hogy amikor este későn haza jött a munkából, még engem elvitt biciklizni. 

Sokat olvasott fel nekem kiskoromban, Rideg Sándor: Indul a bakterház című regénye volt a kedvencünk. Ezen olyan jókat szórakoztunk, hogy még ma 24 évvel a halála után is boldogsággal töltenek el azok az órák, ha rájuk gondolok és elég sokat gondolok rájuk, szó, mi szó. 

Még másabb: Én Apámat, úgy szólítottam, hogy Gyuri, ha valamit nagyon el akartam érni nála, akkor Gyurika. Ha, bajban voltam, akkor Apa! S valami okból, amit én nem bánok a fiam sem azt mondja nekem, hogy Anyu, hanem Erzsike, ha "bűnbánó", akkor "Husikám" vagyok, ha viszont baj van, akkor Anyu. Milyen érdekes, ugye?

A múlt 7. rész - The last 7. part

A kórházban is azt igyekeztek bennünk erősíteni, hogy "mi" pontosan olyan értékű emberek vagyunk, mint bárki, sőt...

Ennek megfelelően, nem úgy, bántak velem, mint egy "beteggel", hanem úgy, mintha semmi bajom nem lenne. Így utólag megállapíthatom, hogy nagyon helyesen. 11 évesen végleg kikerültem a kórházból. Az Általános Iskola 5.-dik osztályát még befejeztem Bp.-en, aztán irány haza Tükrös-pusztára. Tükrös pusztán, akkor már nem volt iskola.

A gyerekekkel, én ülök a földön.

Felmerült a kérdés, hogy hova járok iskolába? Aztán pillanatok alatt megvolt a döntés, hogy oda, ahova a többi gyerek Csabdira. Így lett! Magán tanuló lettem, de amikor jó idő volt, akkor lovas kocsival, mint a többi gyerek jöttem az iskolába és délután úgyan úgy lovas kocsival mentünk haza. Nem tudtam egyedül felszállni a lovas kocsira mindig a kocsis tett fel és vett le. A gyerekek és a tanárok is kedvesek voltak. Volt az első időkben, hogy 1-2 gyerek megjegyzéseket tett rám, de ezt a többiek megtorolták. Magántanulóságomnak egy hátránya volt, nem tanultam idegen nyelvet. (Akkor orosz volt az aktuális idegen nyelv). Minden év végén levizsgáztam, mint magántanuló. Tehát, akkoriban nagyon jól működött az integráció :)

Lőrincz kisasszony járógéppel

Elvégeztem az Általános Iskolát, és két lehetőség között lehetett választanom. Vagy elmegyek valamelyik Intézetbe, ahol szőnyegszövőt képeznek belőlem, vagy maradok otthon. Hosszas töprengés után, az utóbbit választottam. (Akkor, otthon már önrendelkezési jogom volt).
De, mit csináljak egész nap? Megbeszéltük szüleimmel, hogy megrendelünk mindenféle napilapot, folyóiratot. Így tájékozott leszek azokban a dolgokban, amik a világban történnek. Egy ideig ez és a háztartásban való részvétel ki is elégített. 1-2 év múlva ez már kevésnek tűnt, de a tanyán nem volt könyvtár. A tanyasi kis boltban össze találkoztam a Termelőszövetkezet elnökével és beszélgettünk, hogy milyen gyönyörű ez a tanya és ilyen általános dolgokról. Megjegyeztem, hogy nagyon hiányzik egy könyvtár. A Termelőszövetkezet elnöke, úgy tett, mint aki ezt a megjegyzésemet nem hallja, de a következő héten a "tejes kocsi" gyönyörű ládát hozott nekem, telis-tele könyvekkel. A bicskei Vajda János könyvtár küldött nekem, vagy 80 könyvet. És ez mindig így ismétlődött, amikor kiolvastam az engem érdeklő könyveket, vissza küldtem a gyönyörű ládát és másnap, újra kaptam csodálatos kincseket. S még mindig nem voltam 18 éves és a könyvek által "az enyém volt a Világ"! Amely egy sajátságos világ volt, mert látni keveset láttam belőle, jórészt inkább a lelkemben élt.

Óriási szerencsémre született optimista vagyok. De úgy 14-18 évesen gyakran megfordult a fejemben, hogy minek is élek?. Sok más kérdés is felmerült bennem s gondolom másokban is, akik ilyen helyzetben voltak, mint én. Sokra még ma sem tudom a választ, igaz, már nagyon-nagyon régen, nem is keresem. Pl. Nem tudom, miért éppen én? Ma, sem tudom, talán csak annyit, hogy én jobban eltudom viselni, mint sok sorstársam. Ezért, hogy éppen én, soha, perben, haragban nem voltam a világgal!! Hasznára lenni, nem tudok az embereknek, mondhatni nyűg vagyok, gondoltam. Ezeket kimondani nem mertem, mert ez óriási sértés lett volna a szüleimnek, akik mindig, mindent és még attól többet tettek értem. Szerencsémre 16 éves voltam, amikor a München-i olimpiai játékok voltak. Az ötszörös világbajnok öttusázó Balczó Andrásnak nagyon szerettem volna egy egyéni aranyérmet. Megígértem, hogy 5 napig nem eszek és soha nem lesz hosszú lakkozott körmöm, csak győzzön. Győzött! :D

Apámról, eddig méltatlanul keveset írtam. Két kötetben sem tudnám összefoglalni nagyszerűségét. Ezért, úgy döntöttem, hogy csak tényeket írok, ezekből a tényekből kikövetkeztethető, talán a fantasztikus személyisége.
Voltak néha "ötletei", mint például az érettségim. Apám kocsis volt és a bicskei állomásra hordtak valamit a Termelőszövetkezetből vagonokba. Apám bement a bicskei Gimnáziumba és megbeszélte az Igazgató úrral, hogy leérettségizek. Jön haza este és mondja nekem, hogy 3 hónap múlva érettségizel. Furcsán nézhettem, mert azt mondja, bíztatóan, te megtudod tenni! Matekból, fizikából, ha szükséges fogadunk tanárt, a többi tárgynál ez szégyen lenne. S megszerzett minden könyvet, jegyzetet matekból, fizikából fogadott tanárt mellém és 3 hónap múltán, igaz nem kitűnő eredménnyel, de leérettségiztem.

A múlt 6. rész - The last 6. part

Még egyszer, gondolom nem utoljára Apámról.

Nem tudok mindenkit felsorolni, egyszerűen fizikai képtelenség, Akik tesznek, tettek sok mindent, azért, hogy én most így legyek itt.

Egy nagyon pici településen egy tanyán éltem az életem első 26 évét, úgy hívják Tükrös puszta. Onnan az alábbi történet.

Tükrös pusztán éltünk és, lovas szánnal mentünk a kb. 8 km-re lévő Bicskére a vonatra télen mindig. Egy alkalommal, nyilván, mert nekem nem volt kedvem hajnali fél 4-kor kelni, kissé késve tudtunk indulni. Akkor, láttam először Apámat állva hajtani a fogatot. Állt a bakon és most is jól emlékszem az mondta a lovaknak: "Most úgy menjetek ahogy csak tudtok vigyázzatok, mert nem borulhatunk fel!" Teljesen sötét volt, tehát a lovakra voltunk bízva, mert olyan sötét volt még, hogy ember abban a sötétben nem lát. Úgy mentek valóban, ahogy erejükből, intelligenciájukból telt. Már Csabdit is elhagytuk, amikor kérdezem Apámat, miért megyünk ilyen eszeveszett vágtában? Azt mondja Apám, el kell érnünk Bicskén a vonatot, mert Herceghalomig nem bírják ezt az iramot, és nem tudok hol lovakat váltani. Elértük a vonatot és természetesen, mint mindig, Apám vitt fel a vonatra, súgom a fülébe a vonathoz közeledve: "Gyurika, légy szíves visszafelé ne hajszold őket"!! Nem fogom, mosolyog rám Apám.

(A lovas szánnal való vágta, azóta is a szabadságot jelenti számomra. A teljes, tökéletes szabadságot! Volt idő, amikor rengeteget hajtottam, nagyon élveztem minden percét.
Apám volt a "lovászom" Ő fogta be és ki a lovakat és kísért az ilyen útjaimon egy másik fogattal, tisztes távolságból. Természetesen én az Ő lovait hajtottam! Érdekes, hogy a "szánhajtás" sokkal veszélyesebb, mint a fogathajtás, mégis a szánhajtás összehasonlíthatatlanul élvezetesebb. Soha nem borultam, sem szánnal, sem kocsival! Pedig a szán, elég labilis közlekedési eszköz. A téli erdőn, amikor vágtáznak a lovak, szinte suhan a szán és csak a szuszogásuk, prüszkölésük hallható, az csodálatos.

Egyszer, egy gyönyörű napsütéses téli vasárnap, Apámnak nagyszerű ötlete támad. Befogok, menjünk át az Arankához (Aranka, Apám nővére volt) Csordakútra! Külön-külön megyünk, kérdez vissza az ajtóból, - persze, válaszolom.

♥ Aranka a jobb oldalon, Erzsi az Aranka barátnője a bal oldalon. :)

Szánok befogva, jön az én Apám, hogy mehetünk. Én az Apám lovaival, Apám egy "idegen" pár lóval és verseny Csordakútig, talán 5 cm-rel vesztettem. "Leparkoltunk", istrángot levette Apám a lovakról a Nagynénéméknél nagyon jól elvoltunk, amikor a házuk tetején, megcsúszott és lezuhant a hó. Az "idegen" lovak megriadtak és vágtába csaptak, suhantak, akár a szél. A "mi" lovaink nyugton voltak, így Apám felpattant a "mi" szánunkra és a "szélvészek" nyomába indult és pár száz méteren belül el is érte őket, most már csak meg kell ragadni valamelyik rémült ló kantárját és kissé megnyugtatni őket. Ez nagyon komoly feladat, és igen veszélyes, lélegzet visszafojtva figyeltem az ablakból az eseményeket. Láttam, ahogy Apám megragadja a kantárt, akkor becsuktam a szemem, mert féltem, hogy maguk elé rántják a lovak, és akkor ......., de nem hanem, pillanatok múlva már szűnik az eszeveszett rohanás és lassítanak a lovak, nagyon büszke voltam az Apámra! (Mint oly sokszor máskor is).

A múlt 5. rész - The last 5. part

Ma, szerencsés helyzetben vagyok, mert adott a téma, hogy mi legyen a mai bejegyzés tartalma.

Egy nagyon kedves rokonom Lőrincz Edina írta pár perccel ezelőtt az alábbi sorokat:

"Először is nagyon örülök, hogy egy ilyen blogot tetszik csinálni, mivel ìgy jobban megismerhetem Erzsike nénjét. Hiába rokonok vagyunk, sajnos messze élünk egymástól és nem igazán "ismerem" ha lehet ilyet mondani. Én arra lennék kìváncsi, hogy Erzsike nénjének mi a legelső emléke, vagyis mennyi idős volt, amikor tudatosult benne, hogy sajnos ìgy kellesz leélni az életét? Mert ugye ezt nehéz megemészteni egy szülőnek, de egy gyermeknek még nehezebb, mivel nem lehet ugyan olyan élete, mint a többi gyereknek.
Én Tisztelem Erzsike nénjét, hogy a betegsége ellenére mindig vidámnak, boldognak, őszintének és magabiztosnak látom. :)"

Ha, rövid akarnék lenni, akkor azt válaszolnám, hogy nem tudom! De, nem ennyire egyszerű, sőt talán az egyik legbonyolultabb dolog az életemben.

Azt már 2 - 3 évesen tudtuk, hogy másak vagyunk, mint a többi gyerek. Talán, itt ennél a "másságnál", jön be a szülők, rokonok, ismerősök hozzáállása a "más gyerekhez" esetünkben hozzám. Engem, nagyon és feltétel nélkül szerettek a szüleim, rokonaim, ismerőseim.

Egy példa ami jól mutatja a szüleim hozzám állását, komikus is: Amikor már stabilan, rendesen tudtam ülni, nagyon gyakran ültem a konyha asztalon. Igen, jól olvassák, a konyha asztalon. Apám szoktatott rá, szerettem ott ülni, messzebbre lehetett lárni magasabbról. :) 
Egyszer jött Apám valamelyik haverja Apámhoz és azt mondja Apámnak:
- Gyuri, az Erzsike miért ül az asztalon?
Apám: - Az Erzsike azért ül az asztalon, hogy ne kelljen minden hülyére felnéznie :))))
Apám haverja: - Jogos! :)))

Én nem voltam nevelve! Tehát, nekem nem mondták azt, hogy nem szabad! Azt tettem, amit tudtam, sőt szüleim, rokonaim, ismerőseim segítettek, ha valamit kitaláltam, de egyedül nem tudtam megcsinálni. Nagyon sokan és nagyon sokat foglalkoztak velem, mindenki! 

Azt a tévhitet le kell rombolnom, ha valaki azt hiszi, hogy az én álmom az volt, hogy járni tudjak! Ugye milyen meglepő? Pedig igaz! Azért, nem álmodtam arról soha, hogy járni tudjak, mert soha nem tudtam, nem volt összehasonlítási alapom, hogy mihez képest vagyok béna.

Ne nézzenek így rám kérem..... Önöknek sem hiányzott még fájón, hogy nem lettek például vadászpilóták, ugye? Hát, nekem éppen így nem fáj, hogy nem tudok járni. Soha nem tudtam, nem tudom milyen?

Az biztosan más helyzet, hogyha valaki már tudott járni és úgy bénította meg a pólió, de az Ő helyzetükről én nem tudok nyilatkozni!

Soha a szüleim, rokonaim, ismerőseim nem kezeltek "betegként"!!! Mindig azt mondták, sokat kell tanulnod, hogy tudjál segíteni másoknak. Igazuk lett ebben is! :) Tehát, bennem nincs, nem volt és remélem, soha nem lesz betegségtudat. Ehhez kapcsolódóan még egy történet.

Életem legnagyobb dicséretét a  soproni szanatóriumba kaptam. Sok ember van a ott egy turnus alatt talán, 700 fő is, pontos adatot nem tudom, mert nem érdeklődtem utána.
Először a szokásos módon nézett rám a többség, a kerekesszékesek ezt jól ismerik. 
"Hogy milyen állat is ez, ilyet még nem láttam"? Ezt a nézést nem lehet megszokni, csak átlépni rajta. Én gyakorlott "átlépő" lévén hamar átléptem. Noha, sokukon látszott, hogy sokkal nagyobb problémával küzdenek, mint én. Nagyon kiábrándultak, depressziósak voltak. Reggelinél, ebédnél, vacsoránál, mindenkihez igyekeztem szólni, egy-egy kedves szót.

Nem a hízelkedés miatt, mert ez nagyon távol áll tőlem, hanem azon az okon, hogy a "boldogságot, csak az érdemli meg, aki szétosztja", én nagyon boldog voltam és igyekeztem ezt szétosztani.
Eléggé el nem ítélhető módon, még mindig cigarettázom, talán 16-18 éves korom óta folyamatosan. A Szanatóriumban is volt cigarettázásra kijelölt hely, ahol a "jobbak" összejöttek

napi 2-3 alkalommal, 1-1 cigarettát elszívni és beszélgetni. 

Érkezett egy fiatal hölgy, sok mindenféle bajjal, szemmel láthatóan nagyon maga alatt volt. Oda mentem hozzá, hiszen ilyen idegállapotban és teljesen idegen emberek között, rémes lehet Neki! Halkan, egyszerű szavakkal bemutatkoztam és mondtam a hölgynek, hogy én már 2 hete itt vagyok, tehát "régi motoros", ha bármiben útbaigazításra van szüksége, vagy csak beszélgetni szeretne, ne legyen rest, keressen meg! Úgy tett! S talán az én számból, hitelesebben hangzik, hogy az élet szép, mert valóban így gondolom! Pár nap alatt lényegesen jobbra fordult a depressziója. 

Egy este a hölgy előbb elhagyta a dohányzót mint én, maradtunk és beszélgettünk még, vagy nyolcan. Amikor, egy általam látásból ismert férfi, azt mondja nekem.
- Tudja, én nem bánnám, ha kerekesszékes lennék, ha "így tudnám viselni, mint Ön"! 

Ez életem legnagyobb dicsérete! :)

A múlt 4. rész - The last 4. part

Nekem, mint köztudott, óriási szerencsém volt, van az életben! :)

Nagyszerű szülőkkel, Nagyszülőkkel, szép nagy rokonsággal áldott meg a Mindenható. Anyám, Apám testvérei, unokatestvérei, mind-mind nagyon szerettek, szertnek engem. A családi fáma, úgy tartja főként Apám volt ezen az elven, hogy én úgy születtem, hogy tudtam olvasni. :) Áááááá, nem volt elfogult Apám, dehogy......... :)))

Az viszont tény, ahogy amikor már beszélni tudtam, akkor olvasni is. Én magam is azt hiszem magamról, hogy olvasni, mindig tudtam, amióta élek. Ilyen hosszas bevezető után érkeztünk el az Általános Iskolához, amit a kórházban kezdtem el és az első 5 osztályt ott is végeztem el, de ez már az ORFI Kórházban volt és nem a Rózsadombon, ahol akkor voltunk, amikor picik voltunk.

Nem csak iskolába jártunk itt, de sok mindenre igyekeztek itt is megtanítani bennünket.
Például: Szőnyeget szőni - ha nagyon össze kapnám magamat, talán még tudnák is.
Volt üvegfúvó műhely, hímzés és még más is, azokra nem nagyon emlékszem, mert oda nem jártam. :)
Az üvegfúvó mühelybe is csak erős protekcióval engedtek be, mert veszélyes volt a forró üveg miatt és én meg túl béna voltam. Egy szép poharat bármikor fújnék ma is. :)

Olvasásról még egy mondatot. Ugye, "olvasva születtem" eleinte mindent olvastam, amit a kezembe adtak vagy a kezembe került. Ma, már válogatósabb lettem, csak jó dolgokat olvasok! :) Lett az életem során még egy szenvedélyem a hangosköny. :))) Nagyon szeretem!

A múlt 3. rész - The last 3. part

Idősebbek lettünk egy évvel, 2016 van és Szeretettel Boldog Új Évet kívánok mindenkinek! :)

Ebből az időből nem sok mindenre emlékszem. Csupán a két műtétemre és arra, hogy örökké sietnünk kellett.

Azt tudni kell, polió vírus a nagy mozgató idegeket öli meg. Tehát, az agy hiába adja ki a parancsot, nincs ami végrehajtsa a parancsot, mert nincs nagy mozgatóideg. Az életben maradt mozgatóidegek, át tudnak venni kis rész feladatokat, de nem tudják az összes elpusztult mozgatóideg szerepét átvenni. Ezért ilyen-olyan mértékű a bénulás is. Akiknek súlyos légzésbénulásuk volt, Ők "vastüdőben" éltek, rövidebb-hosszabb ideig, voltak Akik életük végéig. :(

Korrigációs műtétekre azért volt szükség, mert a nem használt izmok olyan nagyon összehúzódtak, hogy azt már csak műtéttel lehetett korrigálni. Nekem, két ilyen korrigáló műtétem volt 6 éves korom előtt. Így az alább látható járógéppel tanítottak járni engem is.

Inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Feljebb említettem, hogy örökké siettünk, sietettek bennünket, nem volt időnk. Tényleg nem volt időnk, nagyon sok volt a teendő amit naponta el kellett végezniük velünk. Ugye volt a napi fürdés, WC- többször naponta, fésülködés, fogmosás, stb. A napi ötszöri étkezés, ezeket senki nem tudta egyedül csinálni, ehhez mindenkinek kellett segítség. A fennmaradó időben torna, torna, torna..... ezt sem tudtuk magunk csinálni, ezt is a gyógytornászok tornásztattak bennünket.Aztán az "ingeráram", az számomra a szörnyűség volt. Nagyon nem szerettem, túl nagy áramot adtak rá. sokszor égetett. Ennek az "ősi" gépnek a mai megfelelője a TENS gép.

A kép illusztráció- ezt képzeljék el egy nagyon vékony kislányon.

Mindig szeretetel foglalkoztak velünk!!!
Ezek közben a szellemünkről is igyekeztek gondoskodni sok-sok zenét hallgattunk, diákat vetítettek nekünk, udvarra kiveittek napozni, levegőzni bennünket, ovónők, ovóbácsik jártak hozzánk.

Ne gondolják, hogy a bajok, problémák ellenére, itt nem vidám, kacagó gyerekek éltek együtt, az őket ellátó és nyugondtan állíthatom, hogy ezeket a gyerekeket szerető felnőttekkel. :)

Hogy mennyire nem új keletű a polió vírus erre legyen itt egy egyiptomi ábrázolás olyan személyről aki gyermekbénulást élt túl (i.e. 1403–1365)