A múlt 5. rész - The last 5. part

Ma, szerencsés helyzetben vagyok, mert adott a téma, hogy mi legyen a mai bejegyzés tartalma.

Egy nagyon kedves rokonom Lőrincz Edina írta pár perccel ezelőtt az alábbi sorokat:

"Először is nagyon örülök, hogy egy ilyen blogot tetszik csinálni, mivel ìgy jobban megismerhetem Erzsike nénjét. Hiába rokonok vagyunk, sajnos messze élünk egymástól és nem igazán "ismerem" ha lehet ilyet mondani. Én arra lennék kìváncsi, hogy Erzsike nénjének mi a legelső emléke, vagyis mennyi idős volt, amikor tudatosult benne, hogy sajnos ìgy kellesz leélni az életét? Mert ugye ezt nehéz megemészteni egy szülőnek, de egy gyermeknek még nehezebb, mivel nem lehet ugyan olyan élete, mint a többi gyereknek.
Én Tisztelem Erzsike nénjét, hogy a betegsége ellenére mindig vidámnak, boldognak, őszintének és magabiztosnak látom. :)"

Ha, rövid akarnék lenni, akkor azt válaszolnám, hogy nem tudom! De, nem ennyire egyszerű, sőt talán az egyik legbonyolultabb dolog az életemben.

Azt már 2 - 3 évesen tudtuk, hogy másak vagyunk, mint a többi gyerek. Talán, itt ennél a "másságnál", jön be a szülők, rokonok, ismerősök hozzáállása a "más gyerekhez" esetünkben hozzám. Engem, nagyon és feltétel nélkül szerettek a szüleim, rokonaim, ismerőseim.

Egy példa ami jól mutatja a szüleim hozzám állását, komikus is: Amikor már stabilan, rendesen tudtam ülni, nagyon gyakran ültem a konyha asztalon. Igen, jól olvassák, a konyha asztalon. Apám szoktatott rá, szerettem ott ülni, messzebbre lehetett lárni magasabbról. :) 
Egyszer jött Apám valamelyik haverja Apámhoz és azt mondja Apámnak:
- Gyuri, az Erzsike miért ül az asztalon?
Apám: - Az Erzsike azért ül az asztalon, hogy ne kelljen minden hülyére felnéznie :))))
Apám haverja: - Jogos! :)))

Én nem voltam nevelve! Tehát, nekem nem mondták azt, hogy nem szabad! Azt tettem, amit tudtam, sőt szüleim, rokonaim, ismerőseim segítettek, ha valamit kitaláltam, de egyedül nem tudtam megcsinálni. Nagyon sokan és nagyon sokat foglalkoztak velem, mindenki! 

Azt a tévhitet le kell rombolnom, ha valaki azt hiszi, hogy az én álmom az volt, hogy járni tudjak! Ugye milyen meglepő? Pedig igaz! Azért, nem álmodtam arról soha, hogy járni tudjak, mert soha nem tudtam, nem volt összehasonlítási alapom, hogy mihez képest vagyok béna.

Ne nézzenek így rám kérem..... Önöknek sem hiányzott még fájón, hogy nem lettek például vadászpilóták, ugye? Hát, nekem éppen így nem fáj, hogy nem tudok járni. Soha nem tudtam, nem tudom milyen?

Az biztosan más helyzet, hogyha valaki már tudott járni és úgy bénította meg a pólió, de az Ő helyzetükről én nem tudok nyilatkozni!

Soha a szüleim, rokonaim, ismerőseim nem kezeltek "betegként"!!! Mindig azt mondták, sokat kell tanulnod, hogy tudjál segíteni másoknak. Igazuk lett ebben is! :) Tehát, bennem nincs, nem volt és remélem, soha nem lesz betegségtudat. Ehhez kapcsolódóan még egy történet.

Életem legnagyobb dicséretét a  soproni szanatóriumba kaptam. Sok ember van a ott egy turnus alatt talán, 700 fő is, pontos adatot nem tudom, mert nem érdeklődtem utána.
Először a szokásos módon nézett rám a többség, a kerekesszékesek ezt jól ismerik. 
"Hogy milyen állat is ez, ilyet még nem láttam"? Ezt a nézést nem lehet megszokni, csak átlépni rajta. Én gyakorlott "átlépő" lévén hamar átléptem. Noha, sokukon látszott, hogy sokkal nagyobb problémával küzdenek, mint én. Nagyon kiábrándultak, depressziósak voltak. Reggelinél, ebédnél, vacsoránál, mindenkihez igyekeztem szólni, egy-egy kedves szót.

Nem a hízelkedés miatt, mert ez nagyon távol áll tőlem, hanem azon az okon, hogy a "boldogságot, csak az érdemli meg, aki szétosztja", én nagyon boldog voltam és igyekeztem ezt szétosztani.
Eléggé el nem ítélhető módon, még mindig cigarettázom, talán 16-18 éves korom óta folyamatosan. A Szanatóriumban is volt cigarettázásra kijelölt hely, ahol a "jobbak" összejöttek

napi 2-3 alkalommal, 1-1 cigarettát elszívni és beszélgetni. 

Érkezett egy fiatal hölgy, sok mindenféle bajjal, szemmel láthatóan nagyon maga alatt volt. Oda mentem hozzá, hiszen ilyen idegállapotban és teljesen idegen emberek között, rémes lehet Neki! Halkan, egyszerű szavakkal bemutatkoztam és mondtam a hölgynek, hogy én már 2 hete itt vagyok, tehát "régi motoros", ha bármiben útbaigazításra van szüksége, vagy csak beszélgetni szeretne, ne legyen rest, keressen meg! Úgy tett! S talán az én számból, hitelesebben hangzik, hogy az élet szép, mert valóban így gondolom! Pár nap alatt lényegesen jobbra fordult a depressziója. 

Egy este a hölgy előbb elhagyta a dohányzót mint én, maradtunk és beszélgettünk még, vagy nyolcan. Amikor, egy általam látásból ismert férfi, azt mondja nekem.
- Tudja, én nem bánnám, ha kerekesszékes lennék, ha "így tudnám viselni, mint Ön"! 

Ez életem legnagyobb dicsérete! :)