Még egyszer, gondolom nem utoljára Apámról.
Nem tudok mindenkit felsorolni, egyszerűen fizikai képtelenség, Akik tesznek, tettek sok mindent, azért, hogy én most így legyek itt.
Egy nagyon pici településen egy tanyán éltem az életem első 26 évét, úgy hívják Tükrös puszta. Onnan az alábbi történet.
(A lovas szánnal való vágta, azóta is a szabadságot jelenti számomra. A teljes, tökéletes szabadságot! Volt idő, amikor rengeteget hajtottam, nagyon élveztem minden percét.
Apám volt a "lovászom" Ő fogta be és ki a lovakat és kísért az ilyen útjaimon egy másik fogattal, tisztes távolságból. Természetesen én az Ő lovait hajtottam! Érdekes, hogy a "szánhajtás" sokkal veszélyesebb, mint a fogathajtás, mégis a szánhajtás összehasonlíthatatlanul élvezetesebb. Soha nem borultam, sem szánnal, sem kocsival! Pedig a szán, elég labilis közlekedési eszköz. A téli erdőn, amikor vágtáznak a lovak, szinte suhan a szán és csak a szuszogásuk, prüszkölésük hallható, az csodálatos.
Egyszer, egy gyönyörű napsütéses téli vasárnap, Apámnak nagyszerű ötlete támad. Befogok, menjünk át az Arankához (Aranka, Apám nővére volt) Csordakútra! Külön-külön megyünk, kérdez vissza az ajtóból, - persze, válaszolom.
Szánok befogva, jön az én Apám, hogy mehetünk. Én az Apám lovaival, Apám egy "idegen" pár lóval és verseny Csordakútig, talán 5 cm-rel vesztettem. "Leparkoltunk", istrángot levette Apám a lovakról a Nagynénéméknél nagyon jól elvoltunk, amikor a házuk tetején, megcsúszott és lezuhant a hó. Az "idegen" lovak megriadtak és vágtába csaptak, suhantak, akár a szél. A "mi" lovaink nyugton voltak, így Apám felpattant a "mi" szánunkra és a "szélvészek" nyomába indult és pár száz méteren belül el is érte őket, most már csak meg kell ragadni valamelyik rémült ló kantárját és kissé megnyugtatni őket. Ez nagyon komoly feladat, és igen veszélyes, lélegzet visszafojtva figyeltem az ablakból az eseményeket. Láttam, ahogy Apám megragadja a kantárt, akkor becsuktam a szemem, mert féltem, hogy maguk elé rántják a lovak, és akkor ......., de nem hanem, pillanatok múlva már szűnik az eszeveszett rohanás és lassítanak a lovak, nagyon büszke voltam az Apámra! (Mint oly sokszor máskor is).
Nem tudok mindenkit felsorolni, egyszerűen fizikai képtelenség, Akik tesznek, tettek sok mindent, azért, hogy én most így legyek itt.
Egy nagyon pici településen egy tanyán éltem az életem első 26 évét, úgy hívják Tükrös puszta. Onnan az alábbi történet.
Tükrös pusztán éltünk és, lovas szánnal mentünk a kb. 8 km-re lévő
Bicskére a vonatra télen mindig. Egy alkalommal, nyilván, mert
nekem nem volt kedvem hajnali fél 4-kor kelni, kissé késve tudtunk
indulni. Akkor, láttam először Apámat állva hajtani a fogatot.
Állt a bakon és most is jól emlékszem az mondta a lovaknak: "Most
úgy menjetek ahogy csak
tudtok vigyázzatok, mert nem borulhatunk fel!" Teljesen sötét
volt, tehát a lovakra voltunk bízva, mert olyan sötét volt még,
hogy ember abban a sötétben nem lát. Úgy mentek valóban, ahogy
erejükből, intelligenciájukból telt. Már Csabdit is elhagytuk,
amikor kérdezem Apámat, miért megyünk ilyen eszeveszett vágtában?
Azt mondja Apám, el kell érnünk Bicskén a vonatot, mert
Herceghalomig nem bírják ezt az iramot, és nem tudok hol lovakat
váltani. Elértük a vonatot és természetesen, mint mindig, Apám
vitt fel a vonatra, súgom a fülébe a vonathoz közeledve:
"Gyurika, légy szíves visszafelé ne hajszold őket"!!
Nem fogom, mosolyog rám Apám.
(A lovas szánnal való vágta, azóta is a szabadságot jelenti számomra. A teljes, tökéletes szabadságot! Volt idő, amikor rengeteget hajtottam, nagyon élveztem minden percét.
Apám volt a "lovászom" Ő fogta be és ki a lovakat és kísért az ilyen útjaimon egy másik fogattal, tisztes távolságból. Természetesen én az Ő lovait hajtottam! Érdekes, hogy a "szánhajtás" sokkal veszélyesebb, mint a fogathajtás, mégis a szánhajtás összehasonlíthatatlanul élvezetesebb. Soha nem borultam, sem szánnal, sem kocsival! Pedig a szán, elég labilis közlekedési eszköz. A téli erdőn, amikor vágtáznak a lovak, szinte suhan a szán és csak a szuszogásuk, prüszkölésük hallható, az csodálatos.
Egyszer, egy gyönyörű napsütéses téli vasárnap, Apámnak nagyszerű ötlete támad. Befogok, menjünk át az Arankához (Aranka, Apám nővére volt) Csordakútra! Külön-külön megyünk, kérdez vissza az ajtóból, - persze, válaszolom.
♥ Aranka a jobb oldalon, Erzsi az Aranka barátnője a bal oldalon. :)
Szánok befogva, jön az én Apám, hogy mehetünk. Én az Apám lovaival, Apám egy "idegen" pár lóval és verseny Csordakútig, talán 5 cm-rel vesztettem. "Leparkoltunk", istrángot levette Apám a lovakról a Nagynénéméknél nagyon jól elvoltunk, amikor a házuk tetején, megcsúszott és lezuhant a hó. Az "idegen" lovak megriadtak és vágtába csaptak, suhantak, akár a szél. A "mi" lovaink nyugton voltak, így Apám felpattant a "mi" szánunkra és a "szélvészek" nyomába indult és pár száz méteren belül el is érte őket, most már csak meg kell ragadni valamelyik rémült ló kantárját és kissé megnyugtatni őket. Ez nagyon komoly feladat, és igen veszélyes, lélegzet visszafojtva figyeltem az ablakból az eseményeket. Láttam, ahogy Apám megragadja a kantárt, akkor becsuktam a szemem, mert féltem, hogy maguk elé rántják a lovak, és akkor ......., de nem hanem, pillanatok múlva már szűnik az eszeveszett rohanás és lassítanak a lovak, nagyon büszke voltam az Apámra! (Mint oly sokszor máskor is).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése